Valaki figyelmeztetett, hogy 1000 éve nem írtam blogbejegyzés. Ennek utána néztem, és az 1000 év egy pontos adat. Mivel most a hét közepén van véletlen egy kis hétvége (nemzeti ünnep), megpróbálom behozni a lemaradást.
Az őszi szünet alatt otthon voltam. 2 hét vakáció otthon! Saját ágyban alvás, nem torokfájtatós r-használat, gitáros mise, Duna, finomabbnál finomabb kaják, találkozások, barátok, Dórika csizmája... Túl jól telt. Nem akartam visszajönni. Egyáltalán.
Már nem az ismeretlenbe indultam. Tudtam, hogy rossz lesz a kaja, tudtam, hogy a gyerekek rengeteget fognak hisztizni, tudtam, hogy koszos lesz a lakás, tudtam, hogy fárasztó lesz egész nap a franciát hallgatni. Otthonról kevésnek tűnt az, hogy a délutánok melegek lesznek, hogy a gyerekek a nehéz napok után minimum zabálnivalóan édesek, hogy ha nem itthon eszem, akkor finom, hogy a nyelvóra konstans hülyülésből áll, hogy a naplemente mindennap képtelenül csodálatos.
Azért csak elindultam (: Egy pénteki nap volt, mintha te....tengernyi sok éve lett volna. Repültem Párizsig, egészen pontosan Beauvais-ig. Innen egy autóban utaztam, amely tele volt lányokkal, egy francia, a többiek mind külföldiek, de franciául beszéltünk, Diana, aki 3 éve él Franciaországban, megosztotta a tapasztalatait az első hónapokról, Max, a francia táncosnő pedig elmesélte miféle helyeken, színház, cirkusz.. táncolt eddig. Vagyis a balesetéig, ami után karriert váltott és most ingatlanokat vásárol, rendbe hozza őket, hogy aztán továbbértékesítse. Mi mindent csinálhat az ember végzettség nélkül....
Párizsban épp csak a Notre Dame-ot láttam, amelyet egyáltalán nem így képzeltem el. Persze, miért képzeltem el? Ott a google. Most már mindegy, én úgy képzeltem, hogy egy szép nagy téren van, de valójában gyakorlatilag a folyóparton és épp csak előtte van egy tér, hogy elférjen a millió sorban álló ember. Mert abból tényleg sok volt. Én inkább nem is gyarapítottam a sorban állók számát, átmentem az Eiffel-toronyhoz. Itt találkoztam Romainnel, akinek a kanapéján később az éjszakát töltöttem. Együtt felmentünk az Eiffel-toronyra.. kb 40 perc sorban állás után. Mennyi lépcső! Csoda, hogy tudtam mozgatni a lábaimat másnap! Ám a kilátás abszolút megérte. Kíváncsi vagyok azonban Párizsra világosban is, úgyhogy amikor visszatérek 2 hét múlva, nem hiszem, hogy kihagyom az Eiffel-torony kínálta edzési lehetőséget ;) Romain még mutatott egy másik "rálátást" Párizsra, egy dombról, kicsit a városon kívülről, ahol ő lakik. Amiben ez nagyon más volt, hogy innen lehetett látni az Eiffel-tornyot. ;)
Másnap reggel Romain elvitt az állomásra, ahonnan a buszom indult, ez azért fontos momentum, mert így 6 ig aludhattam, nem kellett hajnalok hajnalán már útra kelnem. A buszút Bordeaux-ig hosszú volt, de nem annyira kibírhatatlan mint gondoltam. Aludtam, olvastam.. megérkeztem. A szünet előtt mindenki megfagyott itt és nem ok nélkül. Ám azóta váratlan meleg van. És még most is! Mindenki mondja is, hogy ez azért nem szokott így lenni.. de háth az nekem mindegy, mert én most vagyok itt.
Amióta visszaértem sokkal könnyebb. Jót tett a gyerekekkel a kapcsolatunknak a 2 hét távolság. Vártak, örültek nekem. Jót tett a franciámnak a két hét kihagyás, sokkal jobban beszélek mint előtte. Vagy beszéltem, amikor visszaértem, mostanra azért megint fáradok kicsit. Tehát amitől féltem, hogy majd a gyerkőkkel újra kell építeni a kapcsolatot, és hogy nem fogok semmit érteni, olyan lesz mint elölről kezdeni, nem következett be.
Sandrának változott a munkahelye, többet dolgozik hétvégén, kevesebbet hétköznap, ez jó hír nekem. Nem építő összességében a családnak. Dune sokkal többet sír, amióta kevesebbet látja az anyját. Teljesen természetes és érthető, és nem jó. Nekem könnyebb dolgom van. Sandra, amikor dolgozik, korábban indul, tehát teljesen egyedül készítem a gyerekeket. Az egyetlen nehézség, hogy ilyenkor korábban kezdek. Viszont nem kapcsolom be nekik a TV-t, így időben elkészülünk és nincs reggeli antiszocialitás. Ami egyébként Jude-nál egy pillanat alatt kialakul. Nézi a tévét, semmire sem reagál. Az egyetlen reakciót kiváltó dolog, ha a kezébe adod a cumisüveget. Akkor megissza a kakaót. Viszont teljesen ingerült, amint fel kéne vennie a cipőjét vagy bármi történik, ami nem a tévé. Enélkül könnyebb a reggel. (Egyébként Jude mindennap 20-30 perccel tovább aludhatna, csak az anyja kihozza a kanapéra, és bekapcsolja neki a tévét. Mennyire beteg?)
A hétköznapok sokkal gördülékenyebbek.
Múlt hét vasárnap bementem Bordeaux-ba. Sandra dolgozott, vele mentem, 7 órai indulással. Ez a rész kemény volt. Utána viszont sok iszonyat jófej, laza, értelmes, kedves fiatalt ismertem meg. Ez a rész fenomenális volt. Nem is tudtam, mennyire hiányzott közösségben lenni. Nem is tudtam, mennyire sokat számít együtt imádkozni. Énekelve imádkozni. Valójában azt hittem, inkább magányos farkas vagyok, vagyis töltődni egyedül jobban szeretek és tudok, de kiderült, hogy kell egy társaság. Egy nem túl nagy. Rengeteget énekeltünk, érdekeseket beszélgettünk (megismertem egy német srácot, aki tanult magyarul. Mert szépnek tartja a magyar nyelvet. És ráadásul azt a két mondatot, amit tudott jól is mondta, abszolút lehetett érteni!) nagyon finomakat ettünk... Minden, minden nagyon király és iszonyat feltöltő volt. Pedig 6.30-kor vasárnap rossz ötletnek tűnt 6.30-kor kelni vasárnap.
Jó, amikor a hét közepén vagy egy kis hétvége.
